Ablak a jelenre avagy a pályázó erdélyi magyar középiskolások társadalomképének fő vonásai

 

Az „Ablak a jelenre” címet viselő pályázat előkészítésébe a Korunk szerkesztősége engem is bevont. Nem rejtegetett szándékom volt, hogy a pályázati anyag segítségével képet kapjunk az eljövendő felnőtt nemzedék múlt-, jelen- és jövőszemléletéről. Elöljáróban el szeretném mondani, hogy bár a pályázók nem alkotnak „reprezentatív mintát”, kétségtelenül a tehetségesebb, fantáziadúsabb fiatalok írtak, ám ezekből kerül ki a jövendő erdélyi magyarság értelmiségi és vezető elit utánpótlása. Már amennyiben erdélyiek maradnak a jövőben is. A benyújtott pályamunkák zöme jól megírt, ötletes felépítésű írás, némelyiket még a társadalomtudományi szakokon tanuló diákok egy része is megirigyelhetné.

Sokatmondó, hogy a pályázó fiatalok közül hányan írtak a családtagok által elmesélt múltról, és mennyien a jelenről vagy a jövőről. A számunkra értékelhető 75 pályaműből 48 családtörténetről írt, 9 a jelenről mint a környezethez való viszonyáról, 19-en pedig a jelent a jövővel összekapcsolva írták le elképzeléseiket. A múltra vonatkozó családtörténetek ennek az írásnak a keretei között kimerítően nem dolgozhatók fel, csupán néhány, típusok szerint csoportosítva kiválasztott családtörténet alapján fogjuk a családi és a közösségi múlt sajátos szimbiózisának narratíváit bemutatni. A legtöbb pályázó székelyföldi, a Maros és Kolozs megyei iskolákból kisebb arányban, a Partiumból és a szórványból pedig igen kis számban kaptunk pályaműveket.

A fiatalok társadalomképét mint különböző elbeszéléseket lehet megragadni, és az sem véletlen, hogy a múltból, a jelenből vagy a jövőből választottak témát. A múlt narratívái igen fontos szerepet játszanak világképükben, talán a kellőnél is fontosabbat. (Ez egyébként a kelet-közép-európai nemzeti közösségek etnokulturális nemzettudatára általában is jellemző.) Megvizsgáljuk, hogy a fiatalok elbeszéléseikben hogyan és mennyit beszélnek az erdélyi magyarságról mint romániai nemzeti kisebbségről, hogyan tematizálják ezt, a családtörténetek eseményei hogyan keverednek a közösségi múlt „nemzeti” értelmezésével, melyik korról írnak a legtöbbet. A jelenre vonatkozó kérdésekben pedig azt vizsgáljuk, hogyan értelmezik tágabb társadalmuk helyzetét, a román–magyar viszonyt, reflektálnak-e az euroatlanti integrációs eseményekre mint számunkra releváns mozzanatokra, és hogyan tematizálják ezeket, milyennek látják a saját, illetve a közösség jövőjét, mennyire tág keretben látják azt.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a fiatalok társadalomképe nem függetlenül alakul a szüleikétől, ám nem is azonos azzal, hiszen alakításában a külső világ, a média mellett közvetlen szerepet játszik a középiskolai oktatók társadalomképe is, valamint azok a szempontok, amelyeket a tanárok fontosnak tartanak e társadalomkép alakításában, többé-kevésbé tudatosan. A megszerzett tudáshalmaz komplex feldolgozásában pedig közrejátszik a kortárs-csoport is, ahol – „átbeszélve” ezeket a kérdéseket – ugyanazokból az „elemekből” a felnőttekétől elérő módon állhat össze a tizenéves fiatalok társadalomképe.

A családtörténetek jellege igen változatos. Van, amelyik majdnem az egész elbeszélést egy rövidebb korszakról írja, ezek rendszerint az orosz fogságról vagy szibériai deportálásról, a háború alatti évekről, ritkábban a romániai kommunista kényszermunkáról szólnak. Mások viszonylag arányosan, többnyire a nagyszülők életét elmesélve, az első világháborútól a kommunizmus végéig mesélik el a család történetét, beleszőve a nagypolitikai események kihatásait. Majdnem mindegyik narratívában megjelenik a második bécsi döntést követő 1940�-es időszak, az észak-erdélyi „magyar világ”, amely többnyire idillikusan pozitív színekben van feltüntetve. Az egyik diák meg is jegyzi: „Lehet, hogy élmény lett volna a II. világháborút megélni. De most, ahogy nagyszüleim mondatai eszembe jutnak, biztos vagyok benne, hogy nekik nem volt élmény. Vajon nekem sem volna az?” (M. O., Csíkszereda) A történeti narratívák sajátossága, hogy a jelen szemüvegén keresztül szemlélik a múltat. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a tizenévesek szemében a második világháború alatti „magyar világ” a mai Magyarország (viszonylagos) jólétével kapcsolódik össze, az elbeszélők egy része még annyira sem „emlékszik” a nagyszülei által nagy valószínűséggel elmesélt borzalmakra, mint a fent idézett kislány.

Ami a jelenre vonatkozó narratívákat illeti, az egyik fiú pályaműve egy ideológiai gondolatgyűjtemény, akár politikus is írhatta volna (és még azt mondják, a fiatalokat nem érdekli a politika). A romániai magyarság számbeli fogyásának apológiájával kezdődik, aztán a kivándorlás csábító gondolatával folytatja, viszont aki elmegy, „a legfontosabb fog hiányozni neki: a hazája”. Aki az itthonmaradást választ-ja, azt „a társnemzet hazátlannak nevezi”. A gondolatot a Kós Károly-féle Kiáltó Szóból vett idézettel folytatja, mintegy válaszként az előbb felvázolt antinómiára. Aztán az EU-csatlakozás kérdését veti fel, kiemelve, hogy az nem fogja megoldani „minden etnikai és diszkriminációs problémánkat”. Aztán arra emlékeztet, Berde Máriát idézve szabadon, hogy „belenyugodni akkora [trianoni?] veszteségbe, amekkora minket, erdélyi magyarokat ért, valóban nem lehet, de túl kell tenni magunkat ezen”. Befejezésként felsorolja, hogy senki sem sietett a magyarok segítségére a 20. század tragédiái alkalmával, és az maradt számunkra, hogy a nyelvünket, reményünket megtartsuk. Ijesztő, hogy a 21. század elején, Románia NATO- és EU-csatlakozási folyamata közepette, az RMDSZ és a román kormánypárt stratégiai partnersége, valamint egy bővülő magyar nyelvű felsőoktatási hálózat korában egyes fiatalok az 1920-as évek hangulatát idézik írásukban.

A jelenről szóló másik jellegzetes narratíva témája az előbbihez hasonló, ám kevésbé ideologikus, egyénibb. Megközelítése inkább transzszilvanista, megállapítva, hogy „Erdély, mint romániai régió, sokunknak felemás otthona. Politikailag és gazdaságilag már integrálódott Romániába, jórészt kényszerűségből és tehetetlenségből.” Érdekes megközelítés, vitatkozni vele érdemben nemigen lehet. Helyzetértékelése Erdély-centrikus, ám nem etnocentrikus, végig nem csupán a magyarokról beszél, hanem sorstársként sorolja fel a többi nemzetiséget is egy igen negatív világképben: „Erdélyben magyarok, románok, németek tömegei rettegnek a sikertelenségtől.” Az esszé akár tudományos tanulmánynak is felérne, oldalakon részletezi Erdély lehetséges közjogi helyzetét, különösen a föderáció mint megoldás lehetőségét a magyarság helyzetének elfogadható rendezésére. E fiatal társadalomképe reményt adó a magyarság megmaradására Erdélyben, a befejezése is igen szemléletes, egy egészséges állampolgári identitás kialakulásának csíráit hordozza magában, amelyre talán ez a generáció lesz képes: „Mi, választópolgárok annyit tehetünk, hogy felismerjük a cselekvőképes politikusainkat. Életképes programot kell nyújtanunk nemcsak a magyar ajkúnak, de, az utóbbi két évszázad elavult kifejezésével, a többségi románnak is” (M-O. Z. Sepsiszentgyörgy). A jelenlegi romániai politikai viszonyokra utalva több fiatal is megállapítja, hogy demokrácia van. Bár az 1989 előtti romániai politikai rendszert a kilencvenes évek magyar nyelvű médiájában gyakran megkérdőjelezték, hogy az demokrácia lenne, úgy tűnik, mára a fiatalok körében ez elfogadottá vált. A Mozaik 2001 reprezentatív ifjúsági vizsgálat eredményei alapján a fiatalok csupán egytizede mondotta, hogy nincs demokrácia Romániában, a többi a demokráciával való elégedettségét fejezte ki.[1]

Mit mondhatunk a fiatalok jövőképéről? Van benne optimizmus, de talán kevesebb, mint azt a realitásérzet diktálná. Többen is úgy említették Románia NATO- és EU-csatlakozását, mint ami 5 év alatt bekövetkezik. Míg a pályázat készítése idején már Romániát meghívták a NATO-ba, az EU-csatlakozás időpontjaként még valóban nem volt visszaigazolva a 2007-es valószínű időpont. Azt mondhatni, hogy a romániai magyar közbeszédben eláltalánosodott szemléletet igazolják vissza a fiatalok. A szórványban  élők pályamunkáival kezdeném. Egy bánsági faluban élő fiatal, aki a jelenről a jövőbe tekintve ír, érdekes módon a falu mellett a saját környezetének az V. romániai fejlesztési régiót tekinti, amely hivatalosan a „Nyugat” nevet viseli, és a Bánság történelmi régióját fedi Hunyad megyével kibővítve. Hihetetlen, hogy egy iskolás fiatal egy kevésbé mediatizált, néhány éve létrejött, adminisztratív hatáskörrel nem rendelkező statisztikai régiót tekint vonatkoztatási keretnek. Nyilván az azonosulást megkönnyíti, hogy ez Románia legfejlettebb régiója (Bukarest után), „amely gyorsabban megtanulta a modern, kapitalista gazdaság alapszabályait és átvette annak szokásait”. Az esszében nem találhatjuk meg a trianoni veszteséggel kapcsolatos nosztalgia nyomait, bár a magyar határhoz közel élő fiatalról van szó, ám azt sem mondhatjuk, hogy hiányzik belőle a magyar múlt üzenete, hiszen megemlíti az aradi tizenhármakat, név szerint is, de még az arisztokrata Neumann családot is, „amely 1851 és 1948 között több generáción át felépített több (még ma is működő) gyárat”. Kiforrott értelmiségiek is megirigyelhetnék, micsoda könnyedséggel említi egymás mellett a szülőföldjének történeti narratívájában a magyar Solymos vár romjait, egy régi ortodox kolostort és a környékbeli gyógyfürdőket. A pályázati kiírásban megadott idézetet: „...hazámhoz, bajtársamhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek”, igen értelmesen kielemzi, és kiemeli, hogy a vége elgondolkoztató, hiszen nem tudja, hogy a szerző miről nem tehet, de megállapítja: „véleményem szerint nemcsak a többségnek kell elfogadnia a kisebbséget, hanem ez fordítva is igaz. Mert a közömbösség és a nemtörődömség (akármelyik részről) csak rossz dolgok okozója lehet” (S. P., Arad megye). Egy másik, vajdahunyadi fiú a város jelenlegi rossz gazdasági helyzete ellenére úgy gondolja, hogy tíz év múlva az „pozitívan megoldódik”, ám annál borúlátóbb a helyi magyarság jövőjét illetően: „nem könnyű, de bízom abban, hogy 10 év múlva Vajdahunyad virágzó város lesz [...] a helyi magyarság, ifjúság léte viszont kérdéses marad.”

A székelyföldi pályázók jelentős része nem csupán a kisvárosuk, hanem az egész Székelyföld jövőjéről ír, kiterjesztve helyenként a teljes romániai magyarságra. Négy tipikus esszé narratíváit próbálom felvázolni az alábbiakban. Az első az „erdélyi magyar fiatal” kilátásait első körben abból eredezteti, hogy a tömbmagyarsághoz tartozik vagy sem. Amennyiben igen, a következő valószínű szcenáriót követheti: sikeres (román nyelv és irodalom) érettségi után jelentkezhet magyar főiskolára, egyetemre. Útlevelet szerezve, Magyarországra és a szomszédos országok magyarjaihoz látogathat, részképezheti magát külföldön, majd Amerikában pénzkereső nyara(ka)t tölthet el. Néhány év múlva családot alapít, és „ha ügyes, többre is viheti”. Igen jó meglátással írja, hogy „az emberek többségének van mit ennie, van pénze öltözködésre és művelődésre is”. Ám megjegyzi, van sok szegény nélkülöző és munkanélküli. „Ők alkotják a hátteret, amelyről mi igyekezünk megfeledkezni. Mégis előszeretettel hivatkozunk rájuk, amikor kitelepedési szándékainkat szeretnénk indokolni.” Fiatal írónk szerint Erdélyből újra Tündérkert lehet, ha felfedezzük értékeinket, azokat hasznosítjuk, és nem vándorolunk el, mert ha igen, akkor majd „a vasárnapi iskola és a hétvégi rendezvények tartják a lelket a magyarokban” (B. Cs.), valahol külföldön. E narratívát nevezhetjük tömbmagyar realisztikus konzervatívnak.

A második narratíva elején olvashatjuk: „Kegyetlen a világ, és rosszak a kilátások”. E narratívát „borúlátó individualistának” nevezem. Az itthoni helyzetet gazdaságilag és szociálisan határozza meg, a kisebbségi helyzet is csupán demográfiai kérdésként jelenik meg benne. A kivándorlást mint reális alternatívát említi, megjegyezve, hogy „nem bűn az, ha valaki önmagát fontosabbnak tartja a közösségénél” (L. É. A., Székelyudvarhely). Tíz év múlva nem egy kis régió (Székelyföld?) lesz már a hazája, „hanem a nagy egész”. Feltehetően a kibővült Európai Unióra gondol.

A harmadik narratívát „globalizálódó optimistának” neveztem el. Az 1989-es fordulat utáni rendszerváltás hozta székelyföldi változásokat meséli el egyéni meglátásban, abból kiindulva, hogy „a megszokott folyamatokba egyre több idegen elem, szokatlan dolog épült be”. Az új tévéműsorok, reklámok, szupermarketek, McDo-nald’s-ok, általában a „Mcdonaldizáció” megjelenésével változott a mentalitás is. Ám a szerző azt is észreveszi, hogy ezzel párhuzamosan „Székelyföldön [...] egy csoportjuk próbálkozik azzal, hogy ne a nyugati kultúra követői legyenek, hanem annak egyes részeit beépítve életükbe nyertesként kerüljenek ki”. A fiatal lány a turizmusban látja a térség fejlődését, „ha viszont a támogatás elmarad, akkor nem megy nagy változás végbe” (B. E. Zs. Székelyudvarhely). A kivándorlás nem is jelenik meg a narratívában mint alternatíva.

A negyedik narratíva az etnocentrikus pesszimista. A magyarság mint olyan játssza a központi szerepet a társadalomképben, tipikusan egy hagyományos konzervatív nemzeti diskurzust reprodukál. Talán az sem véletlen, hogy a szülei tanárok, és a hagyományos, két világháború közötti diskurzus nyelvezetét családilag közvetítették a fiatal irányában: „Mint székelyek, illetve magyarok, sajnos, hogy saját területünkön kisebbségben élünk. (Erdély a miénk volt, és most is az, de még a minimális tiszteletet sem adják meg.”) A szülővárosáról azt tartja fontosnak elmondani, hogy „többségben élünk magyarok”, ám, a következő mondatában sötét, etnikailag konfliktusos képet fest a helyzetről: „Nap mint nap saját bőrünkön tapasztalhatjuk a növekvő elnyomást, és úgy tűnik, ez ellen semmit sem tehetünk.” A jövőképe inkább borúlátó, szerinte a magyarság helyzete tíz év múlva sem fog sokat változni, „sőt az sem kizárt, hogy még jobban megcsappan a magyarság száma, annyira elnyomnak...” (16 éves, Kézdivásárhely). A kivándorlás itt sem mint központi probléma jelenik meg. Ez a narratíva a magyarság számbeli csökkenése és a katasztrófa közé egyenlőségjelet tesz, bár, mint ismeretes, a fejlett nyugat-európai társadalmak „őslakossága” is csökkenőben van, tehát nem elsősorban az „elnyomás” és a rossz gazdasági viszonyok okozzák a fogyást, erre jó ellenpélda a roma népesség evolúciója.

Feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon mely diskurzusok milyen súlyt képviselnek a fiatalok körében. Ám az elemzés minőségi jellege nem teszi lehetővé számunkra ennek megállapítását. A Mozaik 2001 ifjúságkutatás reprezentatív vizsgálatnak a kivándorlási szándék okainak elemzésére vonatkozó eredményei azt mutatják, hogy a fiatalok több mint 80 százaléka a kivándorlás okát a jobb életkörülmények keresésében jelöli meg, és kevesebb mint egytizedük gondolja, hogy a kisebbségi helyzetből való menekülés lenne a motiváció, ha elmenne.2[2]

A pályaművekből kikerekedő ifjúsági társadalomképek a fiatalok nemzeti és lokális identitásának részét képezik. Többféle társadalomkép rajzolódik ki, amelyek alapján két következtetést vonhatunk le. A fiatalok nagyobb része igen reálisan látja környezete jelenének társadalmi problémáit. A kilátások felvázolása „felnőttes”, azaz a felnőtt társadalomban megfigyelhető narratívák fő elemei körvonalazódnak. Ami az erősen ideologikus, 1920-as éveket idéző narratívákat illeti, ezek sem hiányoznak a felnőtt társadalomból, talán a középiskolás fiatal fejében még nem volt ütköztetve elég „etnikumközi” élettapasztalattal ahhoz, hogy átformálódhasson kevésbé ideologikussá.

JEGYZETEK